Játékosok

Az őrző

Ez a pozíció a források szerint már a 13. században létezett, bár az őrző feladata módosult az idők során. Régebben az őrző egy plusz feladattal megbított hajtó volt. Jogában állt átrepülni a pálya másik végébe és gólt szerezni.

A terelők

A terelők feladata keveset valtozott az évszázadok során, s valószínű szerepük egyidős a gurkók használatával. Elsőrendű kötelességük megvédeni csapattársaikat a gurkóktól, ezt az ütőjük segítségével teszik(egykor futkósbotot használtak). A terelőknek sosem volt feladatuk a gólszerzés, és arra sem utal semmi, hogy korábban lettek volna a kvaffal kapcsolatos teendőik.

A gurkók terelése nagy testi erőt igyényel, érthető hát, hogy ezt a pozíciót a többivel ellentétben majdnem mindig varátsló nem pedig boszorkány tölti be. Emellet fontos, hogy a terelő fejlett egyensújérzékkel rendelkezzen, hiszen néha mindkét kezével el kell engednie a seprűnyelet, hogy kétkezes ütést mérhessen a labdára.

A hajtók

A legkorábban kialakult szerepkör a kviddicsben - a játék célja ugyanis egykor csak a gólszerzés volt. a hajtók egymásnak dobájlák a kvaffot, és 10 pontopt szereznek a csapatuknak, valahányszor sikerül átjuttatniuk a labdát a gólkarikák valamelyikén.

A hajtás technikájában csak a kosarakat(lásd "A küzdőtér" modulban) felváltó karikák bevezetése utrán egy évvel, 1884-ben állt be jelentős változás.Akkor meghoztak egy új szabájt miszerint a büntetőzónába csak a kvaffot birtokló hajtónak szabad berepülnie, ellenkező esetben a gól érvénytelen. Ez a megkötés a "stooging"-ot volt hivatott megakadályozni. Az új szabály bevezetésének visszhangjáról a reggeli próféta is tudósított.

A fogó

A fogó rendszerint a legkissebb testsújú, leggyorsabb röptű játékos. Feladata végrehajtásához éles szemre van szüksége, valamint tudnia kell fél kézzel és szabad kézzel repülni. Mivel teljesítménye kulcsfontosságú a mérkőzés szempontjából - a cikesz megszerzése akár a vesztésre álló csapatot is győztessé teheti -, ezért a fogó az ellenfél szabálytalankodásainak leggyakoribb célpontja. A fogókat,akik hagyományosan a csapatok legjobb rerpülői, nagy megbecsülés övezi, ugyanakkor a tapasztalatok szerint ők szenvedik el a legsújosabb sérüléseket.

Labdák

A kvaff

A négy kviddicslabda közül ez volt az egyetlen amit eredetileg nem bűvöltek meg. Egyszerű varrott bőrlabda volt, gyakran füllel is ellátták az egykezes dobás megkönnyítése céljából, egyes régi kvaffokon pedig lyukak találhatóak az ujjak számára. A markolássegítő bűbájok 1875-ös felfedezése azonban feleslegessé tette a füleket és lyukakat, mivel a bűbájozott bőr azok nélkül is biztos fogást nyújtott a hajtónak.

A modern kvaff 30 cm átmérőjű, felülete varratmentes. Skarlátpirosra először 1711 telén, egy zuhogó esőben lejátszott meccs után színezték. Az esőben ugyanis képtelenség volt megtalálni a labdát, valahányszor az a sáros talajra hullott.A hajtókat az is egyre jobban bosszantotta, hogy minden egyes elrontott átadás után le kell szállniuk a földre a kvaffért. Nemsokkal a labda színének megváltoztatása után Daisy Pennifold boszorkány azzal az ötlettel állt elő, hogy célzott bűbájt használva befojásolják a kvaff zuhanási sebességét - azaz érjék el, hogy az elejtett labda olyan lassan ereszkedjen lefelé a talaj felé, mintha vízben süllyedne -, lehetővé téve, hogy a hajtók még a levegőben elkapják.A kviddicsben ma is a Pennifold-kvaffot használjuk.

A gurkók

Az első gurkók repülő kőtömbök voltak. Ez a későbbiekben csak annyit változott, hogy gömbölyűre faragták őket. Ezeknek a kőlabdáknak azonban volt egy igencsak hátrányos tulajdonságuk: a 15. századi terelők mágikus úton megnövelt erejű terelőütője könnyen széttörhette őket, így a játékosokat a mérkőzés végéig kőtörmelék őrizte.

Valószínüleg ez az oka annak, hogy a 16. században egyes kviddicscsapatok elkezdtek ólomgurkókkal kísérletezni.Az ólomról végül megálapították, hogy túl puha anyag, a gurkókészítéshez(minden felületi sérülés, egyenletlenség negatívan befojásolja a gurkó iránytartását). Ma már a gurkók vasból készülnek, átmérőjük 25 cm.

Speciális bűbájozottságukból kifolyólag a gurkók mindenkit üldözőbe vesznek. Ha nem ütik valamely irányba őket, a legközelebbi játékost veszik célba, ebből következően a terelőknek igyekezniük kell a gurkókat minél távolabb tartani a csapattársaiktól.

Az aranycikesz:

Az aranycikesz elődjéhez, a golden snidgethez hasonlóan dió nagyságú. Arra bűvölik, hogy minél tovább igyekezzen megőrizni a szabadságát. Mesélik, hogy egy 1884-es bodmin-lápi mérkőzésen hat hónap alatt nem sikerült elkapni az aranycikeszt. Végül a fogók kritikán aluli teljesítményét megelégelve mindkét csapat feladta a meccset. A környéket ismerő cornvalli varázslók még mind a mai napig azt állítják, hogy a cikesz elvadultan él a lápvidéken.